Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Rendhagyó recenzió Cserhalmi Imre Hammer Ferenc könyvérõl, www.emasa.hu, 2006. július 28. A Fókusz, a Fókusz Plusz és a Fókusz Portré címû mûsorok szegénységriportjairól írt nagyszabású tanulmányt Hammer Ferenc. A Közbeszéd és társadalmi igazságosság nyelvileg igényes, alapos elemzés arról, hogyan járul hozzá a média a társadalmi egyenlõtlenségek újratermeléséhez. Messzebbrõl kell kezdenem. A Magyar Narancs július 13-i számában az RTL Klub programigazgatójával készített interjúját publikálta Simon Andrea, akinek interjúeri teljesítményét hosszabb ideje nagy elismeréssel figyelem. A kollegina ugyanis tökéletesen különbözik az üzleti világ (és érdek ) által sztárrá kinevezett médiajelenségektõl, akik szûnni nem akaró személyiség- és szerepértelmezési zavaruk következményeként, továbbá tárgyi és szakmai felkészületlenségük ösztönös leplezésére gátlástalan exhibicionizmusuk, agresszivitásuk kiélése kényelmes alkalmaként „mûvelik” az interjút. A programigazgató stílusa Ha tehát Simon Andreánál az interjúalany azt és úgy mondja, amit és ahogy, az sohasem véletlen, nem az újságíró figyelmetlensége vagy felületessége, hanem az alany ábrázolásának tudatos, pontos – egyébként a mûfajban lényegében egyetlen – eszköze. Nos, ebben az interjúban a programigazgató ilyeneket mond: „És ez az egy az, amibõl…” Vagy: „…a dolognak van egy nagyon szubjektív része”. Vagy: „A csoportmeccsek során meg nem mutatott himnuszokat továbbra sem tartom olyan lényegesnek, hogy azoknak feltétlenül ott kellett volna lenniük”. De – sajnos – olyasmit is idézhetek, aminek nyilvánosságra kerüléséhez nem volt szükség Simon Andreára. A programigazgatónak nemrégiben megjelent egy könyve a kereskedelmi televíziózásról, s ebben ez is olvasható: „Így ha a mûsor olyan, fel tudja kelteni a nem tudatosan ott lévõ nézõk érdeklõdését”. Vagy: „Amennyiben elfogadjuk azt az alaptételt, hogy arra nem tudunk hatni, hogy tévét nézzen az, aki éppen más tevékenységet folytat…” Könyvének stílusa olyan, mintha egy külföldi a saját anyanyelvérõl fordítaná magyarra, persze ez utóbbinak igen csekély ismeretével. Elképesztõ nyelvi igénytelenség jellemzõ a programigazgatóra, s ez különösen szomorú, ha felidézzük a régi igazságot, miszerint ez sohasem független a gondolati igényesség adott fokától, vagy arra gondolunk, hogy e tekintetben is kiemelkedõ képességû szülõk gyermeke. A hatalmas nézettségû elektronikus médium programjának felelõs irányítójáról nem a széles látókörû, a tevékenységérõl a napi profitnál messzebb és feljebb is látni-gondolkodni képes értelmiségi képe tárul elénk, inkább hasonlít könyvében a csarnoki zöldségkereskedõhöz, aki megmutatja, hogy ez az uborka, az a paradicsom, aztán ott a káposzta meg a sárgarépa; el nem mulasztva, hogy mindez elsõsorban cucumber, tomato, cabbage és carrot, na persze. És aki pontosan tudja, szívesen el is meséli, hogy miért kell az utca túloldalán a konkurens zöldségest üzletileg legyõznie, meg esetleg azt is, hogy mivel és miként kell mosolygóra fényezni a kirakatba tett almánkat, bár belül esetleg kissé kukacos. (Egyébként, hogy valódi konkurenciáról van-e szó, illetve, hogy meddig terjed ez a versengés, arról nem jelentéktelen megállapításokat tett Miklós Gábor a Népszabadság július 22-i számában, Mûsorkartell a kertévéknél címû leleplezõ dohogásában.) A kirekesztés karbantartása Mindezt azért éreztem elhallgathatatlannak, mert ugyancsak a közelmúltban jelent meg Hammer Ferenc könyve, amely erõsen kapcsolódik az RTL Klubhoz, hiszen annak Fókusz címû mûsoráról szól, pontosabban – a kötet alcíme is ez – a Fókusz szegénységábrázolásának értelmezésérõl. A Fókusz, a Fókusz Plusz és a Fókusz Portré mûsorából, pontosabban 89 adásnap 312 riportjából 30-at értelmezett, minõsített a szerzõ szegénységriportnak. A több mint három évig készült, mintegy 400 oldalas könyvnek azonban csak bõ egynegyede szól közvetlenül a Fókuszról, errõl a sokak által nézett, sokak által csepült bulvármagazinról, vagy ahogy Hammer nevezi: szórakoztató ténymagazinról. Szó van itt – igen sok többi közt – a bulvártévé forradalmáról, Friderikuszról, mint „ átmeneti figuráról” a régi és új televíziózás között; arról, hogy ez a mûsortípus miként kapcsolódik a többihez, aztán persze a szegénységriportok témáiról, a képi és a szöveges narrációról s kettejük viszonyáról, a riportok szereplõirõl, következményeirõl, a szakma, a civil jogvédõk, a nézõk bírálatáról, aztán a riportokban az emberi test, illetve egyes részeinek, az ábrázolt milliõ, az operatõri koncepció szerepérõl – sorolom abszolút a teljesség igénye nélkül. A kiválasztott riportok részletezõ leírása mellett és után pontos, tömör véleményközlés. Közülük csak egyet idézek: „A szükségképpen zárt szövegekben megjelenõ szegénységképek egyrészt mint ’ahogy a dolgok vannak’ jellegû kétségbevonhatatlanságok…, másrészt mint Fókusz-szövegek…egyszerre kétféle módon járulnak hozzá a társadalmi kirekesztés gyakorlat karbantartásához.” (111.o.) Ám az empirikus kutatás nem a szûkebb értelemben vett médiakritikát eredményezi csupán: az elmélyülten és érzékenyen feltárt anyagot a könyv második, terjedelmesebb fejezete széles társadalmi-elméleti kontextusba helyezi. Roppant leegyszerûsítéssel ugyan, de ha az elsõ fejezet vezérszavaiként szánalom, szenvedés, sérülékenység, boldogság, rendetlenség, szabadság, kirekesztés, áldozathibáztatás, biztonság, tisztaság, változatlanság jut az eszembe, a másodikban reprezentáció, depriváció, klasszifikáció, praxis, kulturális beágyazódottság, státusinkonzisztencia, reflexivitás, tartalomszabályozás, nemi sztereotípiák, vagy a média mint a hegemonisztikus hatalomgyakorlás eszköze. E második fejezet címe egyébként: „Következtetések. A dolgozó kép [sic! Cs.I.] hatalma.” Amit kívánunk és amit megérdemlünk Ez a cím is érzékeltetheti, hogy ez a minden ízében tudományos mû sokszor találékony, hajlékony, szellemes fogalmazásával is élvezetes olvasmánnyá válik. Például: „Hipotézisszerûen megkockáztatnám, hogy akkor fog lekerülni a korrupció a fontos társadalmi problémák listájáról, amikor a ’roma’ különösebb jelentés nélküli deskriptív kategória lesz Magyarországon.” (287. oldal) Másutt: „Az új médiában mindenki megkaphatja azt a mûsort és szolgáltatást, amit kíván, miközben ( többek között választása révén, mint azt láthattuk a Fórum-csevegõfórumokon) a többiek szemében az élettõl egyre inkább azt kapja, amit megérdemel.” A 262. oldalon, a köszönetnyilvánítás névsorában szellemes félmondattal mond véleményt a nagy Bourdieu-ról, „aki drámai alkat, hiszen szövegeiben a reflexivitás és a narcizmus egymás üzemanyagát képezik.” Kifejezetten mulatságosan meséli el, hogyan riasztja el egyetemi hallgatóit bizonyos szakdolgozati témáktól, amint a kidolgozásban – sok más között – a „homologikus megfelelés hálózatá”-t igényli. A számok, nevek, idegen szavak és olykor talán feleslegesen bonyolult mondatok hatalmas mennyisége láttán külön öröm, hogy nagyon gondos szerkesztõi, lektori, kiadói munka jellemzi a könyvet. Elõfordul ugyan (292. oldal), hogy egy teljes bekezdést megismételnek, de ez nem jellemzõ. Én jobban örültem volna, ha a lábjegyzetek a vonatkozó oldal alján jelennek meg, és nem a Jegyzetek címû külön fejezetben, de ez talán csak személyes olvasástechnikai igény; mert azért elismerendõ, hogy e fejezet 181 pontja együttesen, a fõszövegtõl elkülönülten erõteljes tudományos publicisztikaként is képes funkcionálni. A revizionista iskolából A munka jelentõségének érzékeltetésére idézek a kiadó ajánlásából: „A szerzõ a brit kultúrakutatás úgynevezett revizionista iskolájának módszertanát követte, melynek lényege, hogy egy kulturális termék, illetve gyakorlat jelentéstartományait a szöveg, a produkció, a recepció és a szabályozás egymás kontextusaiban történõ elemzése révén érdemes feltárni.” Meghaladja a recenzens kompetenciáját, hogy a mû tudományos teljesítményét minõsítse, de médiaszakmai jelentõségére felhívni a figyelmet – több mint kötelessége. Nem a mindig hatásos szimmetrikus szerkesztés kedvéért kanyarodom vissza a programigazgatóhoz, szíves figyelmébe ajánlva édesapja mûveit, például azt, amelyiket Hammer Ferenc is említ, a jó negyedszázaddal ezelõttit, amelyben társaival együtt a társadalmi egyenlõtlenségek tényének és természetének társadalmi megítélésérõl írt. Hammer sok fontos és ijesztõen aktuális mondandója közül e rövid recenzióban is ki kell emelni, hogy a riportok (szövegek, képek, hangok) – mint minden produkció, amely a nyilvánosság közegében, eleve odaszánva megjelenik – „cselekszenek”, hiszen a társadalom életének eleven és tevékeny részesei. Ugyanígy kikerülhetetlen evidencia, hogy ebben a körben a szakmai tevékenység par excellence morális is, akár tudja, akár vállalja a készítõje, akár nem. Keveset olvasnak a kollégák Tapasztalataim szerint a médiaértelmiség olvasottsága nagyságrendekkel kisebb a felszínes és alkalmi hõbörgések iránti hajlamánál. Márpedig milyen minõségû lehet az a praxis – bármely értelmiségi szakmában –, amelynek elitje nem fogékony az elméleti általánosítások tán némi fáradtsággal megszerezhetõ ismeretére, a tudomány – fõleg a szociológia, szociálpszichológia és politológia – ide vonatkozó, legfrissebb eredményeitõl elvárható haszonra, még ha az esetleg nem is több elmeélesítésnél és –frissítésnél. Milyen minõségû lehet az a média, amelynek mûvelõi és fõként vezetõi nem eléggé alaposan értik, hogy munkájuk alapvetõen demokrácia- és társadalomelméleti kérdés is, hogy a médiahasználat társadalmi szerepébõl milyen messzemenõ következtetéseket kell levonniuk, akármilyen típusú ( közéleti, bulvár, nyomtatott, elektronikus stb.) fórumnál mûködnek. Hammer Ferenc, aki egyébként az ELTE tanára, nagy szerénységgel szól munkájáról, teheti, mert – Osváth Ernõ legendás bon mot-ja nyomán – van mire szerénynek lennie. A bevezetõjében így ír: „…fennállhat annak a veszélye, hogy megfigyeléseim egy része ugyan érvényesnek tekinthetõ, ám revelanciája mindössze annyi, hogy kiderül: ezt láthatja valaki, ha nagyon alaposan nézi a Fókuszt.” A befejezésben pedig, miután javasolja sok egyéb között a reprezentáció kérdéseinek alapos tárgyalását az újságíróképzésben is, továbbá a közoktatás médiaoktatásának vizsgálatát, önszabályozó folyamat kezdeményezését a televíziós szakma, illetve ipar számára, ezekkel a sorokkal „köszön el”: „Tisztában vagyok azzal, hogy egy új médiapolitikai fejezet nyitásának kísérlete nem kecsegtet olyan eredményekkel, amelyeket mondjuk természettudósok arathatnak le….A médiapolitika egy olyan terület, ahol egy kijelentés érvényességét erõsen befolyásolhatja, hogy ki vett részt az adott vitában. E kezdeményezés sikere elsõsorban attól függ, hogy a médiapolitika különféle szereplõi milyen mértékben képesek és hajlandók együttmûködni a mediatizált kirekesztés ellen.” Értelmes és erényes szabályok vezérletével Hammer könyvének megjelenése után többé senki sem mondhatja, hogy fogalma sem volt a problémáról, hogy nem is tudja mi ez, és mit is kellene tennie azért, hogy – mint Hammer írja – „a szabad és professzionális médiát értelmes és erényes szabályok vezéreljék” . Azok számára, akik a szakmánkban értelmiséginek minõsíthetõk, e könyv nem-olvasására nincs mentség. (Hammer Ferenc: Közbeszéd és társadalmi igazságosság – A Fókusz szegénységábrázolásának értelmezése – Gondolat, 2006. 380 oldal, 3290 Ft. ) Cserhalmi Imre Rendhagyó recenzió. Hammer Ferenc könyvérõl, www.emasa.hu, 2006. július 28.